Ezúttal filmkritikusi szerepben (is) tetszelgek, ami részben az óriási IMAX vászon bűne, mert beleégette a retinámba és a tudatomba Christopher Nolan legutóbbi agymenését, az Interstellart.
Angliában még sohasem voltam moziban, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vagy olyanokkal utaztam ide, akik nem beszéltek jól angolul, ezzel borult minden ilyesfajta szórakozási lehetőség, vagy azért - és ez volt a gyakoribb - mert hatmillió más, sokkal érdekesebb dolgot lehet itt látni és csinálni a mozizásnál. De most kivételt tettem.
Szóval, lefoglaltam a jegyem a BFI IMAX southbanki Colosseumába, hogy óriásiban, tűélesen és elképesztő hangzással éljem át a fekete lyukon átívelő utazást.
Egyetlen egyszer voltam IMAX-ben Budapesten, a HP7 első részén, amit valamiért rettenetes képminőségben sikerült vetíteniük, ezért el is ment a kedvem az egésztől.
A BFI teljes mértékben kárpótolt - tűéles kép, dübörgő basszus és hatalmas vászon. Persze, annyi eszem volt, hogy jól elnéztem a vászon helyét a jegyfoglalásnál, így nem hátulról, hanem a vászontól számított 4. sorban ültem, ezért picit meg is fájdult a fejem és a nyakam a film végére.
Az már az elején feltűnt, hogy a briteknél teljesen más a mozikultúra mint otthon. Egyrészt, 20 perccel a kezdés előtt be lehet már ülni a terembe - azért a kiírt kezdésre ráhúztak újabb laza 20 perc reklámot -, majd belépett egy konferanszié, aki elmondta, hogy csak semmi pánik, a lenti ajtókat bezárták, fent lehet kimenni wc-re, ha nagyon muszáj, és ott is kell majd elhagyni a termet a film végén. Persze, így is akadtak olyan nézők, akik a 20 perces reklámblokk végén estek be, amikor már vígan figyelt a Warner-logo a vásznon.
No, de térjünk rá a filmre. Röviden: tetszett. Hosszabban: nagyon tetszett. Megkímélnék mindenkit a plot ismertetésétől, címszavakban: Föld, por, kukorica, kihalás, új bolygó, űrutazás, ötödik dimenzió. Mettyú Mekkánöghit (sosem tudtam leírni a nevét) egészen egy évvel ezelőttig a legunszimpatikusabb színésznek tartottam az összes nyomorult romantikus vígjátékával együtt, aztán jött a True Detective és a szívemhez nőtt. Azóta Oscart is kapott, és a szakma mellett én is beadtam a derekam - ez a csávó tényleg baromi tehetséges.
Ebben a filmben is hozta a tőle elvárható színvonalat, 100 százalékosan működtek nála a nagy, érzelmes jelenetek, különösen, amikor [SPOILER] leruccannak egy másik bolygóra, ahol egy óra hét földi évnek felel meg, majd az űrhajóra visszatérve Mekkánögi meghallgatja a 23 év felhalmozódott videóüzenetét, a már felnőtt gyerekeitől, és taknya-nyála egybefolyósan bőg. [SPOILER VÉGE] Szívszorító és nagyon emberi jelenet volt, hát persze, hogy nem bírtam ki sírás nélkül.
A probléma csak az volt, hogy a felét sem értettem annak, amit mond, hiszen mint tudjuk, Mekkánögi nyelvét lidokainnal fújják le minden jelenet előtt, hogy minél ernyedtebben formálja a szavakat. Egyébként, ahogy olvasgattam a kritikákat, a britek sem értették felét sem a monológjainak.
Szóval, alakítások terén mindenki jól hozta a karakterét, még a kis Murph (Mekkánögi lánya) sem volt idegesítő, kivéve, hogy nem volt hajlandó az apjával beszélni, miután elment megmenteni a világot. Néha azért Anne Hathawaynél jobban alakított a két robot, TARS és CASE, szegény feka űrhajósunk pedig elég kartonpapír karakter maradt, róla nem tudtunk meg túl sokat.
A plothole-okkal kapcsolatban egyetlen egy tűnt fel, [SPOILER] hogy a film közepén kijelentik, az időutazás nem lehetséges, majd megjelenítik a időt, mint ötödik dimenziót és Mekkánögi vígan üzengethet a múltba - egyébként szerintem ez egy okos húzás volt, és szép kört írt le az egész cselekmény, de ahhoz azért tartották magukat, hogy a múltat nem lehet átírni. [SPOILER VÉGE]
A látvány fantasztikus volt, zseniális képi világa van a filmnek. Fura, hogy innovációnak számít, ha egy sci-fiben valós helyszíneken forgatnak, Izland újabban kimeríthetetlen tárháza a sci-fi és fantasy műfaj forgatási helyszíneinek. Az űrutazós kütyük is teljesen a helyükön voltak, nem éreztem úgy, hogy értelmetlen és túlbonyolított technikát cipeltek volna magukkal.
És akkor még nem szóltam a filmzenéről. Hans Zimmerről az átlagember úgy vélekedik, hogy bármit ad ki a keze közül, azt aranyban lehetne mérni. Filmzenéről beszélünk, evidens, hogy minél nagyobb közönségnek kell tetsszen, ezért szerintem bármelyik komolyzenei szerző kicsit prostituálódik, ha egy blockbusterhez kell zenét szerezni. Az Interstellar zenéje mégis eltér Zimmer eddigi munkáitól, a rengeteg orgona kolosszális magasságokba emeli a filmet.
De, hogy valami rosszat is mondjuk, Nolan csak nem bírt magával és behozta a tudományosan megalapozott kis cselekményébe a "de a szeretet mindennél erősebb és blablablablaaah" szálat, miközben egy másik galaxisban lebegnek és egy logikus döntést kellene meghozni. Hjaj... már majdnem megvolt a film a hollywoodi cukormáz nélkül... de elkerülhetetlen volt.
Összességében számomra hatalmas filmélmény volt, a nagy szavakkal dobálózás ellenére is ("az emberiség a Földön született, de nem azért, hogy itt pusztuljon el"). Sötét vászon, vége főcím és... taps. A nézők tapsoltak, azt hittem ez csak premiereken szokás, mégis adott az egész élménynek egy emelkedett hangulatot és beteljesülés érzést. Lement - az egyébként szokatlanul rövid - stáblista, és a nézők még mindig a székükben ültek és beszélgettek. Furcsák ezek a britek.
No comments:
Post a Comment