Tinédzserkorom egyik, ha nem egyik legnagyobb "szerelme" újra kis hazánkba látogatott, akinek eddig mindegyik magyarországi koncertjéről lemaradtam. De nem most. Sokan nem értik rajongásom eziránt a "majomeber" iránt, aki néha tényleg nagyobb ripacs, mint egy bicikliző csimpánz. Robbie Williamset lehet utálni, lehet savazni, lehet vakon imádni és magasztalni, egy biztos, az egyik legprofibb előadóról van szó a mai popszakmában, attól függetlenül, hogy azért márt felette is kezd eljárni az idő.
A nosztalgiahullám továbbra is olyan magasan szárnyal, hogy a kiöregedett trottyosoktól, a '90-es évek fiúbandáiig mindenki meg tudja lovagolni (erről biztosan van idevágó szakirodalom, majd később kikeresem). Hőn szeretett Robbie-m is hasonlóan tett a Let Me Entertain You Tourral, és jobb húzást nemigen tudtam volna tőle elképzelni. A plakátokról hónapok óta 1997-es önmagát idéző arca vigyorgott vissza, amolyan KISS-stílusban, így lehetett tudni, hogy pontosan mire is pályázik - saját, 15 évvel ezelőtt imidzsének ajnározására, hiszen mint tudjuk, Robbie Williamset senki nem szereti annyira, mint maga Robbie Williams, amit csak azért bocsátunk meg neki, mert nagyjából mi is ugyanannyira szeretjük.
Ezt csak azért merem kijelenteni, mert hatalmas tömeg várta a Sziget szétkordonozott és szétlinóleumozott küzdőterén, és még hatalmasabb sikongatás és taps követte a kivetítő "BUDAPEST ARE YOU WITH ME?" feliratát, aztán a már örökzöldnek számító Let Me Entertain You-val bele is csaptunk a kenyérlángosba.
A setlist már-már tökéletes volt, a harmadik számnál konkrétan azt hittem letolja az egész 2003-as knebworth-i koncertjét, aminek azért örültem volna, mert számomra - és valószínűleg Robbie Williams számára is - az volt az álomkoncert (amit egyébként 3 nap alatt több mint 300 ezren láttak, és még többen a DVD kiadáson). Volt itt minden, a Kidstől kezdve a Rock DJ-n át a Come Undone-ig - utóbbit a kocsiban szoktam bömböltetni és énekelni full hangerőn, ha ki akarom engedni a gőzt, és megérni azt, hogy rajtam kívül kb. 70 ezren tesznek ugyanúgy, mint azon a szabadkai piacon megvásárolt DVD-n, amit rongyosra néztem, miközben ez a stoke-on-trenti apuka a színpadon ugrabugrál a hidrogénezett kacsahajával, felért az idei összes koncertélményemmel. (És nem, ez nem szegénységi bizonyítvány.)
A show tényleg vérprofi volt, és aki ezt nem hajlandó elfogadni annak adnék egy maflást azzal a nem hivatalos RW életrajzi könyvvel, amit egy rajongó lány, Christina szeretett volna aláíratni, de Robbie bájosan elküldte a vérbe, hogy minek vette meg ezt, hát tele van faszságokkal. "Én ezt nem írom alá" - mondta, majd visszadobta neki a könyvet, de a fújjolásra a közönség kedvéért - és természetesen a show részeként - visszakérte, aláírta Bruno Mars néven, majd elénekelte neki a She's the Onet... aztán a Candy-re felhívta a színpadra. Vajon mi lett volna, ha valami normális kiadvány van nála? Talán akkor le is smárolja és nem csak puszit kap.
A kellő önirónia miatt külön hálás vagyok, tudja ő, hogy ez már nem az ő évtizede, itt a sok ifjú titán a másik Williams, valami Pharell és a többiek, ezért a 30-on aluliak kedvéért gyorsan ledarálta, hogy ő bizony Robbie Williams, aki a '90-es években volt híres, belépett egy fiúcsapatba, aztán kilépett, meghízott, elvonóra ment, aztán kijött, aztán megint meghízott, visszament az elvonóra, tiszta lett, megírta az Angelst és hatalmas sztár lett. Szerintem ennél többet nem is kell tudni róla ahhoz, hogy élvezzük a bulijait.
Volt itt pici swing, pici acapella, jó pár feldolgozás - amit egyébként nem éreztem túl soknak a cikkírók többségével ellentétben - például Queen és U2, közönségénekeltetés szarásig - továbbra is rekedt vagyok - pacsizás, Rock DJ-s alsógatya mutogatás, skót szoknya, boybandes koreográfia, csajokra kacsintgatás, vokalista táncosnők és olyan profi zenekar, hogy hegyeset hugyozott volna tőlük mindenki.
Bár én a Monsoon helyett a Hot Fudge-ot énekeltem volna, nagyon hiányoltam a No Regrets-et és a Milleniumnál is talán picit belassult a tempó. A faszos utalásokból tényleg kicsit kevesebb kellett volna, mert már néhol túllépte a jó ízlés és a kínos szemforgatás határait, ennek ellenére rettentő szórakoztató műsort raktak össze. Igaz, az idősödő Robbienak a fejhangok már nem mennek úgy, mint anno, kicsit jobban izzad, mint régen és kicsit nagyobb a tokája. Továbbra is elérzékenyül saját magától, amit végül is nem tudok eldönteni, hogy showelem-e, vagy ennyi év után is meghatódik a rengeteg ember egyidejű szeretetétől, de az Angels alatt végig hitelesen csillogott a szeme.
Végül csak elnyomta Sinatra My Way dalát, miközben a súgómonitorba kapaszkodott és a kamerának énekelt, de az egész kapott egy emelkedett lezárást, amit azért megfejelt egy "köszönöm motherfuckers" felkiáltással.
Egy bénázást ki kell emelnem, mert annyira kizökkentő élmény volt - az Angels alatt volt egy "Hernád Info Channelt" megszégyenítő gyertyasor a kivetítőn, ami grafiakai elemként értelmezhetetlen volt, hát nem a gyászjelentést adták!
Attól függetlenül hogy Kis Grófo új dalának 11 milliós a nézettsége, Robbie tavaji számainak meg csak 300 ezres, ez a kis pimasz, időközben apukává lett kurafi újra a régi, és remélem még az is marad nagyon-nagyon sokáig.
Fotók: MTI/hvg.hu
