English test

Test

Hiú pöcs és imádjuk érte - RW hidegburkolt Budapesten

Tinédzserkorom egyik, ha nem egyik legnagyobb "szerelme" újra kis hazánkba látogatott, akinek eddig mindegyik magyarországi koncertjéről lemaradtam. De nem most. Sokan nem értik rajongásom eziránt a "majomeber" iránt, aki néha tényleg nagyobb ripacs, mint egy bicikliző csimpánz. Robbie Williamset lehet utálni, lehet savazni, lehet vakon imádni és magasztalni, egy biztos, az egyik legprofibb előadóról van szó a mai popszakmában, attól függetlenül, hogy azért márt felette is kezd eljárni az idő.

A nosztalgiahullám továbbra is olyan magasan szárnyal, hogy a kiöregedett trottyosoktól, a '90-es évek fiúbandáiig mindenki meg tudja lovagolni (erről biztosan van idevágó szakirodalom, majd később kikeresem). Hőn szeretett Robbie-m is hasonlóan tett a Let Me Entertain You Tourral, és jobb húzást nemigen tudtam volna tőle elképzelni. A plakátokról hónapok óta 1997-es önmagát idéző arca vigyorgott vissza, amolyan KISS-stílusban, így lehetett tudni, hogy pontosan mire is pályázik - saját, 15 évvel ezelőtt imidzsének ajnározására, hiszen mint tudjuk, Robbie Williamset senki nem szereti annyira, mint maga Robbie Williams, amit csak azért bocsátunk meg neki, mert nagyjából mi is ugyanannyira szeretjük.

Ezt csak azért merem kijelenteni, mert hatalmas tömeg várta a Sziget szétkordonozott és szétlinóleumozott küzdőterén, és még hatalmasabb sikongatás és taps követte a kivetítő "BUDAPEST ARE YOU WITH ME?" feliratát, aztán a már örökzöldnek számító Let Me Entertain You-val bele is csaptunk a kenyérlángosba.

A setlist már-már tökéletes volt, a harmadik számnál konkrétan azt hittem letolja az egész 2003-as knebworth-i koncertjét, aminek azért örültem volna, mert számomra - és valószínűleg Robbie Williams számára is - az volt az álomkoncert (amit egyébként 3 nap alatt több mint 300 ezren láttak, és még többen a DVD kiadáson). Volt itt minden, a Kidstől kezdve a Rock DJ-n át a Come Undone-ig - utóbbit a kocsiban szoktam bömböltetni és énekelni full hangerőn, ha ki akarom engedni a gőzt, és megérni azt, hogy rajtam kívül kb. 70 ezren tesznek ugyanúgy, mint azon a szabadkai piacon megvásárolt DVD-n, amit rongyosra néztem, miközben ez a stoke-on-trenti apuka a színpadon ugrabugrál a hidrogénezett kacsahajával, felért az idei összes koncertélményemmel. (És nem, ez nem szegénységi bizonyítvány.)

A show tényleg vérprofi volt, és aki ezt nem hajlandó elfogadni annak adnék egy maflást azzal a nem hivatalos RW életrajzi könyvvel, amit egy rajongó lány, Christina szeretett volna aláíratni, de Robbie bájosan elküldte a vérbe, hogy minek vette meg ezt, hát tele van faszságokkal. "Én ezt nem írom alá" - mondta, majd visszadobta neki a könyvet, de a fújjolásra a közönség kedvéért - és természetesen a show részeként - visszakérte, aláírta Bruno Mars néven, majd elénekelte neki a She's the Onet... aztán a Candy-re felhívta a színpadra. Vajon mi lett volna, ha valami normális kiadvány van nála? Talán akkor le is smárolja és nem csak puszit kap.

A kellő önirónia miatt külön hálás vagyok, tudja ő, hogy ez már nem az ő évtizede, itt a sok ifjú titán a másik Williams, valami Pharell és a többiek, ezért a 30-on aluliak kedvéért gyorsan ledarálta, hogy ő bizony Robbie Williams, aki a '90-es években volt híres, belépett egy fiúcsapatba, aztán kilépett, meghízott, elvonóra ment, aztán kijött, aztán megint meghízott, visszament az elvonóra, tiszta lett, megírta az Angelst és hatalmas sztár lett. Szerintem ennél többet nem is kell tudni róla ahhoz, hogy élvezzük a bulijait.

Volt itt pici swing, pici acapella, jó pár feldolgozás - amit egyébként nem éreztem túl soknak a cikkírók többségével ellentétben - például Queen és U2, közönségénekeltetés szarásig - továbbra is rekedt vagyok - pacsizás, Rock DJ-s alsógatya mutogatás, skót szoknya, boybandes koreográfia, csajokra kacsintgatás, vokalista táncosnők és olyan profi zenekar, hogy hegyeset hugyozott volna tőlük mindenki.

Bár én a Monsoon helyett a Hot Fudge-ot énekeltem volna, nagyon hiányoltam a No Regrets-et és a Milleniumnál is talán picit belassult a tempó. A faszos utalásokból tényleg kicsit kevesebb kellett volna, mert már néhol túllépte a jó ízlés és a kínos szemforgatás határait, ennek ellenére rettentő szórakoztató műsort raktak össze. Igaz, az idősödő Robbienak a fejhangok már nem mennek úgy, mint anno, kicsit jobban izzad, mint régen és kicsit nagyobb a tokája. Továbbra is elérzékenyül saját magától, amit végül is nem tudok eldönteni, hogy showelem-e, vagy ennyi év után is meghatódik a rengeteg ember egyidejű szeretetétől, de az Angels alatt végig hitelesen csillogott a szeme.

Végül csak elnyomta Sinatra My Way dalát, miközben a súgómonitorba kapaszkodott és a kamerának énekelt, de az egész kapott egy emelkedett lezárást, amit azért megfejelt egy "köszönöm motherfuckers" felkiáltással.

Egy bénázást ki kell emelnem, mert annyira kizökkentő élmény volt - az Angels alatt volt egy "Hernád Info Channelt" megszégyenítő gyertyasor a kivetítőn, ami grafiakai elemként értelmezhetetlen volt, hát nem a gyászjelentést adták! 

Attól függetlenül hogy Kis Grófo új dalának 11 milliós a nézettsége, Robbie tavaji számainak meg csak 300 ezres, ez a kis pimasz, időközben apukává lett kurafi újra a régi, és remélem még az is marad nagyon-nagyon sokáig.

Fotók: MTI/hvg.hu

Interstellar és a brit mozikultúra

Ezúttal filmkritikusi szerepben (is) tetszelgek, ami részben az óriási IMAX vászon bűne, mert beleégette a retinámba és a tudatomba Christopher Nolan legutóbbi agymenését, az Interstellart.

Angliában még sohasem voltam moziban, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vagy olyanokkal utaztam ide, akik nem beszéltek jól angolul, ezzel borult minden ilyesfajta szórakozási lehetőség, vagy azért - és ez volt a gyakoribb - mert hatmillió más, sokkal érdekesebb dolgot lehet itt látni és csinálni a mozizásnál. De most kivételt tettem.

Szóval, lefoglaltam a jegyem a BFI IMAX southbanki Colosseumába, hogy óriásiban, tűélesen és elképesztő hangzással éljem át a fekete lyukon átívelő utazást.

Egyetlen egyszer voltam IMAX-ben Budapesten, a HP7 első részén, amit valamiért rettenetes képminőségben sikerült vetíteniük, ezért el is ment a kedvem az egésztől.

A BFI teljes mértékben kárpótolt - tűéles kép, dübörgő basszus és hatalmas vászon. Persze, annyi eszem volt, hogy jól elnéztem a vászon helyét a jegyfoglalásnál, így nem hátulról, hanem a vászontól számított 4. sorban ültem, ezért picit meg is fájdult a fejem és a nyakam a film végére.

Az már az elején feltűnt, hogy a briteknél teljesen más a mozikultúra mint otthon. Egyrészt, 20 perccel a kezdés előtt be lehet már ülni a terembe - azért a kiírt kezdésre ráhúztak újabb laza 20 perc reklámot -, majd belépett egy konferanszié, aki elmondta, hogy csak semmi pánik, a lenti ajtókat bezárták, fent lehet kimenni wc-re, ha nagyon muszáj, és ott is kell majd elhagyni a termet a film végén. Persze, így is akadtak olyan nézők, akik a 20 perces reklámblokk végén estek be, amikor már vígan figyelt a Warner-logo a vásznon.

No, de térjünk rá a filmre. Röviden: tetszett. Hosszabban: nagyon tetszett. Megkímélnék mindenkit a plot ismertetésétől, címszavakban: Föld, por, kukorica, kihalás, új bolygó, űrutazás, ötödik dimenzió. Mettyú Mekkánöghit (sosem tudtam leírni a nevét) egészen egy évvel ezelőttig a legunszimpatikusabb színésznek tartottam az összes nyomorult romantikus vígjátékával együtt, aztán jött a True Detective és a szívemhez nőtt. Azóta Oscart is kapott, és a szakma mellett én is beadtam a derekam - ez a csávó tényleg baromi tehetséges.

Ebben a filmben is hozta a tőle elvárható színvonalat, 100 százalékosan működtek nála a nagy, érzelmes jelenetek, különösen, amikor [SPOILER] leruccannak egy másik bolygóra, ahol egy óra hét földi évnek felel meg, majd az űrhajóra visszatérve Mekkánögi meghallgatja a 23 év felhalmozódott videóüzenetét, a már felnőtt gyerekeitől, és taknya-nyála egybefolyósan bőg. [SPOILER VÉGE] Szívszorító és nagyon emberi jelenet volt, hát persze, hogy nem bírtam ki sírás nélkül.

A probléma csak az volt, hogy a felét sem értettem annak, amit mond, hiszen mint tudjuk, Mekkánögi nyelvét lidokainnal fújják le minden jelenet előtt, hogy minél ernyedtebben formálja a szavakat. Egyébként, ahogy olvasgattam a kritikákat, a britek sem értették felét sem a monológjainak.

Szóval, alakítások terén mindenki jól hozta a karakterét, még a kis Murph (Mekkánögi lánya) sem volt idegesítő, kivéve, hogy nem volt hajlandó az apjával beszélni, miután elment megmenteni a világot. Néha azért Anne Hathawaynél jobban alakított a két robot, TARS és CASE, szegény feka űrhajósunk pedig elég kartonpapír karakter maradt, róla nem tudtunk meg túl sokat.

A plothole-okkal kapcsolatban egyetlen egy tűnt fel, [SPOILER] hogy a film közepén kijelentik, az időutazás nem lehetséges, majd megjelenítik a időt, mint ötödik dimenziót és Mekkánögi vígan üzengethet a múltba - egyébként szerintem ez egy okos húzás volt, és szép kört írt le az egész cselekmény, de ahhoz azért tartották magukat, hogy a múltat nem lehet átírni. [SPOILER VÉGE]

A látvány fantasztikus volt, zseniális képi világa van a filmnek. Fura, hogy innovációnak számít, ha egy sci-fiben valós helyszíneken forgatnak, Izland újabban kimeríthetetlen tárháza a sci-fi és fantasy műfaj forgatási helyszíneinek. Az űrutazós kütyük is teljesen a helyükön voltak, nem éreztem úgy, hogy értelmetlen és túlbonyolított technikát cipeltek volna magukkal.

És akkor még nem szóltam a filmzenéről. Hans Zimmerről az átlagember úgy vélekedik, hogy bármit ad ki a keze közül, azt aranyban lehetne mérni. Filmzenéről beszélünk, evidens, hogy minél nagyobb közönségnek kell tetsszen, ezért szerintem bármelyik komolyzenei szerző kicsit prostituálódik, ha egy blockbusterhez kell zenét szerezni. Az Interstellar zenéje mégis eltér Zimmer eddigi munkáitól, a rengeteg orgona kolosszális magasságokba emeli a filmet.

De, hogy valami rosszat is mondjuk, Nolan csak nem bírt magával és behozta a tudományosan megalapozott kis cselekményébe a "de a szeretet mindennél erősebb és blablablablaaah" szálat, miközben egy másik galaxisban lebegnek és egy logikus döntést kellene meghozni. Hjaj... már majdnem megvolt a film a hollywoodi cukormáz nélkül... de elkerülhetetlen volt.

Összességében számomra hatalmas filmélmény volt, a nagy szavakkal dobálózás ellenére is ("az emberiség a Földön született, de nem azért, hogy itt pusztuljon el"). Sötét vászon, vége főcím és... taps. A nézők tapsoltak, azt hittem ez csak premiereken szokás, mégis adott az egész élménynek egy emelkedett hangulatot és beteljesülés érzést. Lement - az egyébként szokatlanul rövid - stáblista, és a nézők még mindig a székükben ültek és beszélgettek. Furcsák ezek a britek.

A Potter-kaland

Szűk három hónappal ezelőtt azért kreáltam ezt a blogot, hogy majd közzéteszem a nagy angol kalandom minden szívfacsaró és felháborítóan irigylésre méltó részletét, aztán az lett belőle, amit itt láttok. Semmi. Hétfőn azonban egy olyan élményben volt részem, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Elmentem Roxfortba.

Mivel sajnos egyedül követtem el ezt a bűnt és senki nem asszisztált a fejvesztett sikoltozásomhoz, most kiélem magam a szövegszerkesztőben, just for fun. Vagy ahogy a francia mondja... valahogy mondja.

Anglia varázslatos hely. Nemcsak azért, mert hihetetlen történelme, építészete, világnyelve és időjárása van, hanem mert azt is megtalálja itt az ember, ami csak a mesében létezik. Például Harry Potter világát. Egy forgatási helyszín itt, egy inspiráló tájkép ott, a Warner Bros. stúdiója meg Leavesdenben. Studio Tour jegy megvesz, vonatjegy lefoglal és már ott is voltam Roxfort kapujában.

A Watford Junction állomásról kifordulva kisebb tömeg állt a "Harry Potter Shuttle Bus Departs From Here" plakát melletti megállóban, majd nem telt bele néhány perc és begördült a 'The Making of Harry Potter" kidekorált busza, és már indultunk is a stúdióba.

Persze, a Warner tesók pénzgyára egyetlen másodpercet sem veszteget a szorgos önreklámból, ezért a buszra szerelt monitorokon már ott várt minket a Warner-logó, a hangszórókból pedig harsogott a "gondoltuk, míg utaztok, szeretnétek többet megtudni a Warner Bros.-ról". Na, és ha nem!? Ez persze senkit nem érdekelt, úgyhogy el is indult a kisfilm és rögtön megismerhettük a négy testvér rövid történetét, akik 1923-ban megalapították az USA egyik legnagyobb filmgyártó és forgalmazó cégét. A leavesdeni stúdióknak is kalandos története volt: a második világháború idején a brit Védelmi Minisztériummal szerződésben vadászgépeket szereltek össze az eredetileg repülőtérként funkcionáló terület hatalmas hangáraiban. A '90-es években a minisztérium nem tartotta fent tovább a repülőteret és évekig parlagon hevert, majd 1994-ben a filmesek felfigyeltek a helyre, és rájöttek, nem is lenne ez olyan rossz hely stúdiónak. Az ex-repülőgép hangár azóta több tucat produkciónak adott otthont, többek között a Harry Potter filmeknek is.

Na, elég a kiselőadásból, a lényeg a stúdión belül várt. Az előcsarnokban minden szereplőről kifüggesztett portrék gyűrűjében egy hatalmas karácsonyfa díszelgett, az egyik sarokban Mr. Weasley repülő autója lógott, a másikban az utazóbőröndök voltak feltornyozva. Aztán elnéztem jobbra... mekkora hiba volt. Tudjátok, van ez a dolog, hogy merchandise. Na, itt nem az volt, hanem ŐRÜLETES MERCHANDISE. Egyszerűen elképesztő mennyiségű Harry Potterhez kapcsolódó cucc, egy hatalmas helyiségben. Élére állítva, házak szerint csoportosítva talárok, pulcsik, sálak, sapkák, a túloldalon Voldemort összes kegytárgya, minden szereplő egyedi pálcája, 24 karátos arannyal bevont Időnyerő nyakék, hatezer plüssállat, tízmillió hűtőmágnes, nyolcvanféle bögre, pohár, Csokibéka, Sötét Jegy nyalóka (érthetetlen), tetoválás, noteszok, Tekergők Térképe, és tulajdonképpen minden, amit az ember el tud képzelni. A varázslat egészen addig tartott, amíg meg nem láttam az árcédulákat. Hogy mennyi!? Szerencsémre voltam olyan okos, hogy beszereztem az ördögien gonosz Primark nevű boltból (de ezentúl nevezzük csak "Tudjukhonnan"-nak) egy hasonlóan vagány Roxfortos pulcsit, bagatell összegért.

Meglepő egyébként, hogy a rengeteg szuperértékes, szuperminőségi holmi mellett egy rakás búcsús bóvlit is árultak, pl. a Tűz Serlege PVC mása és a műanyag seprűk sem nyűgöztek le túlságosan.

Azért nyilván elgyengültek a térdeim, a szívem és ezzel egyidejűleg az agyam is kudarcot vallott és már ballagtam is pénztárhoz egy bögrével, mert olyan nincs, hogy én innen üres kézzel távozzak.

De ugorjuk. Kiváltottam a jegyem (felfoghatatlan, hogy miért pont Agyart kellett rányomtatni, senkit nem a Hagrid kutyája iránti szeretete vonzott ebbe a bűnkomplexumba), és már be is tereltek egy terembe, ahol rögtön meg is kérdeztek minket, melyik a kedvenc filmünk. Az azkabani fogolyig mély csend honolt a közönség körében, majd persze elkezdődött a csoportos ujjongás. A szereplőknél úgyszintén, bár rettentően fáj, hogy Voldemort nevének említésénél én voltam az egyetlen, aki nem fújjolt, ezért kicsit furán is nézett a csoportvezető leányzó.

Aztán bementünk a moziterembe. "Jó szórakozást a nyolc Harry Potter filmhez, 22 óra múlva találkozunk!" Jaj, hát ezek a britek meg a humoruk... Végül csak egy újabb intrót néztünk meg, amely végén a három főszereplő beinvitált minket a Roxfort Nagytermébe. Felhúzták a vászont és ATYA ÚRISTEN, ott volt mögötte a Nagyterem ajtaja!

Szülinaposok előre, fotó, gratuláció, majd kinyílt az ajtó. És ezt láttuk.

Nagy nehezen visszanyertem a lélegzetem, aztán fotóztam mint a hülye. Korábban jártam Oxfordban a Christ Church College nagytermében, amiről ezt a termet mintázták, és tényleg szinte ugyanolyan, nem csak a képzelet szüleménye, ilyen hely a valóságban is létezik.

Az asztalon lévő ételeket egyébként festett gyantából készítették, a történet szerint ugyanis az első film rendezője szerette volna, ha valódi ételek díszelegnek az asztalon, de mivel az éltelnek van egy olyan fura tulajdonsága, hogy megromlik, és a szagok valamint az állagromlás miatt viszonylag sűrűn kellett volna cserélni a díszletet, ami nem túl költséghatékony, ezért maradtak a gyantánál.

A Nagyteremben nem időzhettünk túl sokat, mert már a nyomunkban volt a következő csoport, azért gyorsan vethettünk pár pillantást a karácsonyi témájú dekorációra és a fejünk felett tátongó feketeségre, hiszen az elvarázsolt mennyezethez sajnos a CGI segítségét kellett hívni.

Az összes tanár kosztümjét is szépen felsorakoztatták Dumbledore aranybaglyos pulpitusa körül. Piton, McGalagony, Rémszem Mordon, Hagrid és minden fontosabb szereplő ott állt, mintha tényleg tanévnyitó lenne, egyedül a rémálomszerű, arc nélküli fehér próbababa fejek rántottak vissza a valóságba.

A túra további része nem volt vezetett, mindenki mehetett, amerre látott, ameddig csak akart. A rekordot 13 órával tartja egy látogató.

És bizony volt merre menni. A J és K stúdiók (értitek? J.K.) között lavírozva az összes fontosabb díszletet újra felállították nekünk, ugyanis néhány vagy más helyszínen állt, vagy megsemmisítettek a film cselekménye kedvéért, pl. Ollivander boltja is ilyen sorsra jutott. Néhány azért még így sem került be a kiállításra, mert magán a forgatáson is csak néhány óráig, napig álltak, pl. a Roxfort Expressz megállója.

Most felsorolhatnám az összes díszletet, hogy ilyen, meg olyan király volt... de maradjunk a kedvenceimnél. Az első egyértelműen Piton bájitaltanterme volt, az összes üsttel, lombikban tárolt növényi és állati maradvánnyal, a falra festett latin nyelvű összetevőkkel, a Félvér Herceg bájital tankönyvével és az egész kissé melankolikus hangulatával. Piton kosztümjéről és parókájáról már ne is beszéljünk.

Szemben ott volt Dumbledore szobája a Merengővel és az arany fiolatartóval. A szekrényben egymás hegyén-hátán álltak a csillagász kellékek, Dumbledore kosztümje pedig a szoba közepén. Érdekes, hogy a legdrágább díszlet, amit elkészítettek az igazgató csillagvizsgáló szerkezete volt, ami csak messziről látszik néhány jelenetben, de még ezt is teljesen részletesen kidolgozták.

Nehéz volt otthagyni egyik-másik díszletet, de egyre csak jöttek a jobbnál jobb érdekességek. A Titkok Kamrájának ajtaja, Rémszem ládája, Lupin önmagát összerakó utazóbőröndje és egyszer csak... Halálfalók.

Egészen ijesztő a vonzalmam a gonosz, fasisztoid Halálfalók iránt, de talán a fantáziavilágban ér a gonoszoknak szurkolni, tudván, hogy úgyis happy end lesz az egész történet vége. Szóval, a szemem előtt volt a hetedik részből a jelenet a Malfoy-ház ebédlőjéből, az asztal felett lebegő szerencsétlen Charity Burbage-dzsel, aki mugli tárgyakat tanított Roxfortban. Voldemort az asztalfőn, Nagini suhant az asztalon, az egész díszlet mellett a monitoron pedig pörgött a filmbéli jelenet pár extra, "behind the scenes" képkockával. Mindenki látta már ezerszer az egészet, mégis egy kis csoport lelkesen nézte a filmet, mintha most látnák azt először. Mondom én, hogy Voldemort varázslatos!

Megfordultam, és előttem állt Borgin és Burke boltja, pontosabban csak a berendezés, kordonnal elkerítve. Zsugorított fejek, koponyák, Volt-nincs szekrény és a Hand of Glory, ami elkapja Harry kezét, de meg nem mondom, hogy hívják magyarul.

Pár lépéssel odébb várt Umbridge gusztustalanul rózsaszín világa, az összes macskás tányérkával, amihez külön-külön fel kellett venni zöld háttér előtt minden macskát. És ha nem kaptunk volna sokkot Umbridge-landtől, a Mágiaügyi Minisztérium ijesztő mugli-elnyomós szobra tett róla.

A zöld háttér előtt álltak a hidraulikus emelőkön a seprűk és a "hogyan vettük fel a kviddics jeleneteket" rész, de be kell valljam, a kviddics annyira hidegen hagy, mint egy csehszlovák kísérleti tévéműsor.

Az izgalmas részek még hátra voltak. A külső helyszíneket nevükhöz hűen a szabadban állították fel, a kedvencem a Godric's Hollow-i Potter-ház volt, amihez még hóesés is járt, és a Roxfort híd, ami egyébként a regényekben nem is szerepelt.

A büfészag elég erősen terjengett és még vajsört is lehetett venni, de sajnos rajtam kívül 85 ember is szerette volna kipróbálni, ezért kihagytam, egyébként is mindenkitől azt hallottam, hogy gusztustalanul édes, drága és a kis műanyag korsókat elnézve, még három deci sem volt.

Az igazi kulisszatitkok az úgynevezett "Creature Shop"-ban vártak, ahol az összes kitalált karakter életre kelt: több tucat egyedi kobold maszk, házimanók, sellők, vérfarkasok, alakváltók, mandragórák még a magyar mennydörgő is ott figyelt a fejünk felett. Kicsit fantáziaromboló volt látni a "kibelezett" Szörnyek Szörnyű Könyvét, ahogy milliomegy kábel és mikrochip kandikál ki belőle, mégis elképesztő, mennyi technológiát kellett legyártani, hogy egyetlen kellék életre keljen. Ki lehetett próbálni egy gombnyomással, hogy mozogna élőben a kis aszott, gyenge Voldemort, sőt még Hagridról is készítettek egy élethű hidraulikus fejet, amit a totálképeknél a méretarányok miatt egy nagyon magas színész vállára erősítettek, hogy még hatalmasabbnak tűnjön (hiszen Hagrid félig óriás).

És akkor... *dobpergés* ... megérkeztem az Abszol útra! Ha másért nem, ezért mindenki menjel el a Harry Potter Studio Tourra, mert ez tényleg leírhatatlan. A sarkon ott a Gringotts, ott az összes bolt, amit a filmben láttatok, Ollivander pálca boltja, Weasleyék Varázsvicc Vállalata, az üst- és kisállat bolt, a könyvesbolt a kirakatban Gilderoy Lockhart, a bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, aki öt ízben nyerte el a Szombati Boszorkány magazin Legbűbájosabb Mosoly Díját. De most nem ez a lényeg... szóval az ő összes megjelent műve, és ú és áá és wááá. Azt sajnáltam, hogy egyik boltba sem lehetett bemenni, de így is az egész olyan volt, mintha a filmben sétálnánk, szólt az aláfestő Potter-filmzene, közben a világítás folyton változott, mintha csak az időjárás vagy a napszak változna, mindenki fel alá rohangált, mindenki örült, mintha tényleg a Roxfortba készülnénk.

A kiállítás készítői nagyon jól építették fel a túrát, a hatalmas Abszol út sokk után kicsit "szárazabb" rész következett a concept artosok egyébként lenyűgöző munkáival, lett is pár kedvencem, amit simán kiakasztanék a nappalimba. az összes díszlet fehér kartonból összeállítgatott mása és amikor már azt hittük, ezt tovább nem lehet fokozni, kiderült, hogy tényleg Roxfortba készültünk.

Előttem állt teljes valójában a kastély, téli pompájában. A végletekig kidolgozott makettet 8 hétig építették, és ennek segítségével vették fel a kastély közvetlen környezetében zajló, főleg CGI jeleneteket és totálokat, pl. amikor Harry a sárkánnyal viaskodik, vagy a hippogriffel körberepüli a kastélyt. A makett mindig nyújt valami újat minden látogatónak, még azoknak is, akik nem először járnak a túrán, hiszen szezonálisan változik, karácsony közeledtével most téliesítették. Leültem elé és csak néztem. Annyira varázslatos, szinte hipnotikus élmény volt, pedig csak egy makett előtt ültem - egy bazi nagy makett előtt. Zene, fények... nehéz volt otthagyni az egészet, de az órámra néztem és tudatosult bennem, hogy én sem vagyok sokkal jobb a 13 órát ott töltő rajongónál, mert ekkor kb. 4 órája voltam bent.

Az utolsó terem olyan volt, mint egy pálcabolt, mindenki, akinek köze volt a produkcióhoz kapott egy a nevével ellátott dobozt, mintha csak a stáblistát nézegetnénk. Elég szép gesztus. 

Fájó szívvel ballagtam át utoljára a merchandise bolton vissza a buszhoz a stúdió elé. Még egy utolsó pillantást vetettem a hatalmas Harry Potter feliratra, majd felszálltam a buszra. Amit a túra maga után hagyott az a teljes boldogság és eufória volt. Éljen J.K. Rowling, éljen a Warner pénzgyára, éljen mindenki, aki ezen a csodálatos világon dolgozott, mert nekik köszönhetem, hogy bebarangolhattam a varázsvilágot a könyvek fehér lapjain és a mozivásznon túl is. A valóságban.